1969 november 8-án, a Berlini Filharmónia főtermének színpadán a Duke, akinek arcképe a 70. születésnapját ünneplő Jazztage Fesztivál plakátján is szerepel, lassan a zongorájához sétált. Zenekara a helyén, ragyogó szekciókkal ékesítve, melyek közül néhányan, mint Cootie Williams és Cat Anderson, már 30 éve kísérték őt. A legendás szaxofonosok, Paul Gonsalves, Johnny Hodges és Russell Procope szintén jelen voltak.
Mintegy ráhangolásként a Duke elindította a „La plus Belle Africaine”-t. Ez a Dakarban tett turné során megörökített napszínek barokkos, de tökéletesen elsajátított keveréke, amelyet először a szóló szaxofon indított el, majd a zenekar egésze vagy annak egy része vett át leleményes villanásokkal. Ezzel meg is adták az alaphangot. Cat Anderson egy dühödt „El Gato”-ba kezdett, amely recsegő, szándékos dekonstrukciójával rázta meg a közönséget, és Thelonious Monk vagy Cecil Taylor forradalmi, töredékes és befejezetlen gesztusait idézte. Ez éles kontrasztot alkotott az „I Can't Get Started” szelíd folytatásával, közvetlenül a „Caravan” 43 másodperces közjátéka előtt, amely egy huncut összekötő kapocs volt a koncertet mesterien tagoló, látványos „Satin Dollhoz”.
1973-ban, néhány hónappal halála előtt, Duke visszatért Berlinbe egy triójára épülő formációval (Joe Benjamin bőgőn és Quinten „Rocky” White Jr. dobon), kiegészülve Harold Johnson trombitással, Harry Carney klarinétossal és baritonszaxofonossal – és régi cimborájával, a tenorszaxofonos Paul Gonsalvesszel. Duke Ellington itt központi helyet ad zongorájának, egyszerre téve azt az együttes hajtóerejévé, valamint harmonikus és ritmikus gerincévé.
A koncertet nyitó Bluesban Debussyt hallunk. Ezt követi a „Take the A train”. Duke szerette a hangulatváltozásokat. Csupán itt-ott emlékeztetnek minket a szaggatott megszólalások arra, hogy a Duke milyen éleselméjűen tudott meríteni kortársainak merész harmóniáiból. Aztán mindent meg mer tenni. Például felkínálja zenekarának Baby Laurence ritmikai virtuozitását a „Tap Dance” című számban. A varázslat működik. A siker teljes.
Két koncert Berlinben, egy költői univerzum két arca, egy alkimista kétféle látásmódja, aki könnyedséggel, de egyben ujjongás és tekintély keverékével is tudott meríteni minden zene harmonikus forrásaiból, és ami annyira relevánssá teszi az általa kedvelt formulát: „csak kétféle zene létezik: jó és rossz”. Nekünk pedig az a rendkívüli kiváltságunk volt, hogy feltámaszthattuk a jobbat.
Duke Ellington, zongora Joe Benjamin, bőgő Quinten „Rocky” White Jr., dob Harold „Money” Johnson, trombita Paul Gonsalves, szaxofon Harry Carney, baritonszaxofon, klarinét
*Duke Ellington, zongora, zenekarvezető És zenekara, közreműködők: Cat Anderson, Cootie Williams, Mercer Ellington, trombita Harold Ashby, Johnny Hodges, Paul Gonsalves, Russell Procope, szaxofon Harry Carney, baritonszaxofon, klarinét Rufus Jones, dob
Felvéve a Berlini Filharmóniában Berliner Jazztage, 1973. XI. 2. SZTEREÓ ℗ 1973 RBB
*Felvéve a Berlini Filharmóniában Berliner Jazztage, 1969. XI. 8. MONO ℗ 1969 RBB
Remasterelve ℗ & © 2022 The Lost Recordings által az eredeti analóg szalagokról
1. lemez:
Piano Improvisation No. 1
Take the "A" Train
Pitter Panther Patter
Sophisticated Lady
Introduction by Baby Laurence
Tap Dance
La plus Belle Africaine
El Gato
I Can't Get Started
Caravan
Satin Doll
